Fővédnöki beszéd

Prof. Dr. Latorcai János fővédnöki ünnepi beszéde a Templárius Alapítvány által szervezett „Család, hit és haza a forradalom idején” című konferencián.

„Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Pál apostol a Korinthosiakhoz írt II. leveléből idézett gondolattal szívből köszöntöm mindnyájukat itt Gyomaendrődön, a Templárius Alapítvány által szervezett: „Család, hit és haza a forradalom idején” című konferencián.

Ugyanazokkal a szavakkal, melyek az 1956-os Kossuth téri sortűz mártírjaira emlékeztetnek a Nemzet főterének rekonstrukciója óta. Olyan emberekre emlékezünk, akik a XX. századi Magyarország egyik legnehezebb történelmi helyzetében vállalták hitüket és hazájukat, azért, hogy ha ők maguk nem is, de legalább családjuk, leszármazottaik egy jobb, egy szabadabb országban élhessenek.

Emlékezni kötelességünk, de mégis nagyon nehéz. Nehéz, mert legfényesebb történelmi pillanatainkat is beárnyékolják a történelem viharfelhői. Nehéz, mert hosszú éveken át mást írtak az újságok, a történelem-könyvek, és mást mondtak otthon, titokban, gyermekeiket féltve, szinte suttogva, a szülők, a nagyszülők. Nehéz, mert ezek közül a szülők és nagyszülők közül, akik az események résztvevői, tanúi voltak egyre kevesebben vannak köztünk.
Pedig emlékeznünk kell, mert, ahogy Wass Albert fogalmazza, az emlékezésben erő van, olyan erő, amely a közös történelmi tudatot formálva képes egy társadalom önmagáról alkotott képét, ezáltal lehetőségeit is befolyásolni.

Az 50-es évek kommunista politikusai pontosan ezért próbálták elfeledtetni március 15. emlékét és ezért kellett annyira hallgatni 56. október 23-áról és a szabadság rövid, de felejthetetlen 13 napjáról. Orwelli módra akarták átírni történelmünket, ellenforradalmárokról, horthysta, fasiszta, reakciós elemek és nyugati ügynökök puccsáról beszéltek, miközben az emberek többsége tudta, hogy 56-os forradalmáraink és mártírjaink többsége valódi társadalmi reformokat, a sztálinista diktatúra önkényének a felszámolását és nemzeti függetlenséget kívánt, akárcsak az 1953-as berlini felkelés, az 1956-os poznani vagy éppen a varsói megmozdulások résztvevői.

Sokan még ma sem tudják, hogy éppen a lengyelek iránti rokonszenv lobbantotta fel a forradalom lángját. A fővárosi szolidaritási tüntetés, majd a kommunisták által felrobbantott Regnum Marianum templom romjaitól nem messze felállított Sztálin szobor ledöntése döntő lépésnek bizonyult.

A forradalom azonban nemcsak budapesti esemény volt, hanem az egész országé. A fővárosi hírek terjedésével városról városra, faluról falura lobbant fel a forradalom lángja, így érkezett el ide Gyomára és Endrődre is, ahol magam még csak kiskamaszként, édesapám mellé kucorogva a rádióból hallgattam a híreket és reménykedtem, hogy valami nagy dolog fog történni, olyan, ami biztosan megváltoztatja nyomorúságos életünket.

Később, már gimnazistaként értettem meg igazán a forradalom 13 fényes napjának értelmét. Megértettem, hogy mi volt a közös a fegyveres harcot vállaló „pesti srácokban”, a reformértelmiségben, a vidéki népgyűlések résztevőiben, a munkástanácsok, a forradalmi bizottmányok és a nemzetőrség tagjaiban. Nem más, mint a családjuk, a hazájuk jövőjébe vetet hit, amiért nagyon sokan képesek voltak a legdrágábbat is feláldozni, mindent, amit a Teremtőtől kaptak.

Az elkövetkezendő napokban rájuk emlékezünk! Az ismert és ismeretlen forradalmárokra, az áldozatokra, áldozatuk vállalására, mely parázsként tartotta a forradalom tüzét a szocializmus hamuja alatt.
Őrizzük és ápoljuk szívünkben ezt a parazsat, hogy továbbadhassuk azt gyermekeinknek, unokáinknak, a minket követőknek!

Fővédnöki beszéd