A Budai Ciszterci Szt. Imre diákjaitól:
Március 27-e, Lakitelek. Csapattársaimmal a Népfőiskola Kölcsey termében ülök, győzelemittasan, büszkén és boldogan. Eddig tartott a munka, most jön majd a pihenés és az ünneplés. Na meg persze a nyeremények, amivel nem fukarkodtak a szervezők. Ezek közül három is utazás volt, ami érthetően felcsigázta az érdeklődésünket.
Az első ezek közül egy szoboravatásra való meghívás volt, Muhira. Habár szobor még nem volt, csak talapzat, hiányérzet senkiben sem maradt a hosszú műsor miatt, amibe ügyesen egy olasz bíboros által celebrált misét is sikerült besuvasztani. Megismerkedtünk viszont négy ügyes makói lánnyal és Zsuzsa nénivel, akiket közös toscanai utunk során zártunk végleg a szívünkbe, valamint az Olajos famíliával, akikkel Lakitelken kerültünk közelebbi ismeretségbe.
Lakitelken, ahova a második nyereményút szólt, méghozzá egy garabonciás (!) tábor keretében. A kezdeti sokk után (jurtákban alvás, éjjel-nappal előadás és még néhány hasonló) magunkhoz térve rájöttünk, hogy a társaság leírhatatlanul szórakoztató, ugyanis mindegyik tagja képes volt percenként ámítani minket valamelyik őrültségével. Emiatt, és a szabadidős tevékenységek (kanaszta, gyilkosozás, számháború, locsi-pocsi, lakodalom) miatt annak ellenére remekül szórakoztunk az egy hét során, hogy a programok nagy része nem 17-18, hanem 12-13 éveseknek volt kitalálva. Ezalatt elsősorban a mesedélutánt és a népdalestet értem, bár engem személy szerint a kézműveskedés se hozott lázba. Meg kell azonban vallani, hogy volt néhány érdekes előadás is, ezek közül is kiemelkedett az amelyik egy apokalipszist helyezett kilátásba záros időn belül, amit csak azok élnek túl, akik elegendő löncshúskonzervet halmoznak föl, vagy beszereznek néhány csíki tehenet. Ja és mindennek az oka és egyben magyarázata a Tisza szabályozása. Azonban még ez a szomorú hír sem tudta kedvünket szegni, így jókedvűen, sok élménnyel, baráttal és alváshiánnyal gazdagodva tértünk haza.
A harmadik út egy ötnapos toscanai kirándulás volt, ahova a már említett makói csapat mellett két templomos lovag – Ungvölgyi János és Gonda Péter - is elkísért minket. Az első nap főleg az utazásról szólt, hiszen hajnali háromkor indultunk, és csak éjfélkor érkeztünk Poggibonsiba, igaz volt egy hosszabb kitérő Cres szigetén, ahol IV. Béla nyomába eredtünk annyira lelkesen, hogy a kompot is lekéstük. Így hát a templomosok nagymesterének virrasztania kellett, ennek ellenére elszállásolt minket középkori kastélyába, bár a fiúknak csak a sufni jutott. Másnap kisebb bonyodalmak ellenére (leszakadó híd, skorpiónak látszó bogár a fürdőben, vadászpókok a hálóban) sikeresen elfoglaltuk a szállásunkat, majd Follonicába utaztunk a tengerpartra, ahol nagyokat harcoltunk a hullámokkal és a hatalmas olasz fagyikkal.
Következő nap Firenzébe látogattunk, ami gyönyörű város, amit sikerült alaposan feltérképeznünk. Estére ünnepi lakomát kaptunk. Hazaúton eltévedtünk a sötétben, de két sörért sikerült megtalálnunk a helyes utat.
A negyedik napon Sienában kezdtünk, ami még Firenzénél is szebb, majd továbbálltunk San Giminganóba amit nem tudok leírni, viszont tele van tornyokkal. Az utolsó állomás Volterra volt, ami arról híres, hogy itt játszódik a Tvájlájt 2 és itt élnek a világ legkövérebb kutyái, nekem azonban a mesés vacsora fog megmaradni (Carpaccio forever). Utolsó napra már csak a hazaút maradt, ami a két autó üldözési versenyének jegyében telt, aztán a BAH csomóponti OMV kútnál végleg feloszlott kis csapatunk, de azt hiszem, hogy nem fogjuk egymást egykönnyen elfelejteni.
Ezek voltak dióhéjban a betyárok nyári, mókával és kacagással telített kalandjai, megérdemelt jutalmaként a téli, magolással és olvasással telített hónapoknak, és örömmel jelenthetem be hogy megérte, hisz a nyár jobb volt, mint amilyen rossz a tél.
Köszönjük a felejthetetlen utazást a Templomos Lovagrendek, reméljük még lesz alkalmunk a találkozásra!
Tisztelettel: Etelközi betyárok